Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kislány, akinek ez volt a mottója: (a huga után szabadon)
Ha az életed javát egy kerítésen ülve pazarolod el, végül nem marad időd sehova eljutni. (Amellett kockázatos is, mert szálka mehet bizonyos érzékeny részeidbe.)
kitalálta, hogy világot szeretne látni.
Azt azonban nem vette számításba, hogy ehhez búcsúzni is kell.
Elszontyolodott.
Álomvilagba menekült…
Hiába siettek a segítségére, észre sem vette…. Szárnyakat kapott, de elfelejtette hogy kell használni őket. Hiába menekült a dolgozásba, megtámadták a félelmek. Mindenfélét suttogtak a fülébe. Már egészen belejött a marcangolósdiba, Mikor annyira elfáradt,
Hogy úgy döntött feladja és iszik egy kávét…
Mert a sok agyalásnak úgyis ez a vége:
Akkor valaki felkapcsolta a villanyt. És azt mondta:
Bármilyen ötleted legyen, szeresd. Öleld át, mégha úgy tűnik, sohasem válik valóra. Mégha néha annyira fáj, hogy úgy érzed nehéz tovább élni vele, mert ideák nélkül, nincs élet.
Ettől a félelmek végre kivették a szabijukat, helyükre visszatért az életkedv.